Jól
öltözött emberek között haladok. Jól fel vannak öltözve, mert
most nemcsak állítólag van tél. Hajnalban kegyetlennek
minősíthető mínuszok felé kúszott a higanyszál, napközben a
tiszta ég kékje ragyogott, fürdött a napsütésben. Téli meleg,
ami jólesik. Lassan lépek, aprózom a lépteket ami furcsának
tűnhet egy magamfajta, egy méter és nyolcvanat meghaladó férfi
részéről. Lépnék hosszabbakat de nem tudok, pontosabban fájdalom
kíséri a megnyújtott lépést, ami nem is olyan kényelmetlen. Az
ajkamon – ennek ellenére - minduntalan ott bujkál a mosoly.
Mondjuk
nem pont olyan okból kifolyólag, mint annak a legénysorban csak
alig belerázódott férfipalántának, akit elvittek Pestre. Abban
az időben, amikor kárpótlási jegyeket osztogattak a frontot
megjárt veteránoknak. Nagytata egy gyergyói faluból magával
vitte a fiát és az unokát kivenni és beváltani az egykori
szenvedés bérét és zsebében a jelentős összeggel szépen
beköltöztek egy műintézetben, amelyben a legrégebbinek titulált
ipart űzték a lányok. Elvégre ő járta meg a poklot a
Don-kanyarban, más ne mondja meg mi legyen azzal a sok forinttal!
Egy bő hét után kerültek haza és a tizennyolcat alig töltött
legény heteken keresztül hamiskásan vigyorgott. Az én vigyorom
inkább szelíd.
Tömött
gyomorról szól, nem mindennapi mozgással párosítva, de mert nem
adják ingyen a jót, hát a fájdalmat idéző lépés amolyan
kötelező ráadás. Székelyföld szent hegyének a tövében,
Ivóban töltöttem a hétvégét. Incselkedik bennem a gondolat,
hogy a Hargita a tiszteletünkre hessegetett el minden felhőtakarót
a közeléből, de mondjuk azt inkább, hogy szép időt fogtunk ki.
A többit is szuperlatívuszokkal társíthatom. Mivel is kezdjem?
Volna egy felsorolásom, de inkább kihagyom. Vadhúsokból két nap
alatt készült étkekről szólna, de majd a megfelelő időben erre
is sor kerül. Aki nem tudja, annak elárulom, hogy az Erdélyi
Konyha szerkesztőségének a munka-találkozóján vettem részt a
hétvégén. A papírforma szerinti felsorolás pedig úgy sem lenne
teljes, mert más egyéb is készült, a rögtönzések oltárán
áldozva. Remélem, az is sejthető, hogy nem csak a saját
mulatságunkra készülnek ezek a gasztronómiai remekek, hanem az
elkövetkező lapszámok anyagait is jelentik az elkészült fotók
és a kipróbált, bevált receptek. Nem maradtunk szomjasan sem a
fóti kézműves sörfőzde jóvoltából. Közben szakember
bontogatta a gasztró-fotó rejtelmeit, ünnepeltünk két
születésnapot is.
Harmadik
éve, hogy a Honor villa vendégei vagyunk ilyenkor, egy évben
egyszer. Sok jó dolog egy helyen. Munkával társítva, ahogyan az
illik. Az étkek elkészítésével, fényképezéssel,
vélemény
cserével hamar elrepül az a két nap. Nekem, személy szerint
ilyenkor nem igen jut konyha közeli feladat (annyi ügyes
gasztró-angyal között) és megvallom, hogy a szép időt
szívesebben töltöm a szabadban. El is kottyantottam, pont jó
helyen, hogy megnézném azt a ménest. Nem telt bele egy félóra,
jött a válasz: menjek nyugodtan, sőt a megfelelő, hiányzó
ruhadarabokat is pótolják.
Szavamat
ne feledjem, izlandi lovakról van szó. Innen származik az a lépést
kísérő izomláz és így kerültem közeli kapcsolatban Kvárdival.
Ő egy fajtáját képviselő, szelíd, apró termetű, de nagy
kitartású, foltos lovacska. Gondolom a türelme is nagy, ezért
mindenfajta vigéc lovast az ő hátára ültetnek. Ha jól
belegondolok, közel tíz éve nem ültem lóháton. Ennek van egy
sajátos oka is, az allergiával kapcsolatos. A „lópor” nekem
nem tesz jót, ezt ismerve előtte gyorsan körbekérdeztem kinél
van kalcium tabletta. Került, így a megelőző műveleten túlestem.
Feleségem, barátaim elkísértek és végig nézték, hogyan végzem a gyorstalpaló tanfolyamot izlandi lóból, a sokszínűre
sikeredett, alkalmi ruházatban, felszerelésben.
Összeszokott
társaságban találtam magam. Nyergelés, bemelegítő körlovaglás
után elindultunk a Hargita oldalában kanyargó erdei utakon. Nagyon
hamar kipróbáltam azt a bizonyos „tölt”, négyütemű járást,
amivel ezek a tömzsi, kitartó lovak szinte nyelik a távolságot.
Le és felszállni a nyeregbe többször is kellett, legelőször
hószános vonulat közeledett a szűk úton, jobb volt félreállni.
Volt pihenő, laposüveggel megspékelve és meredekebb ereszkedő
is. Megvallom a második felszállástól kezdve, gyorsan kerestem
valami lépcsőfélét, kapaszkodót is mert a comb-felső, ritkán
használt izmok egyre inkább visszahúztak. Hasznos tanácsokat is
kaptam, szükségem szerint. Arasznyi hóban, türkiz égboltozat
alatt, szűk három órát bámulhattam, fényképezhettem a hegyet,
lovastársaimat. Kvárdiban persze volt annyi humorérzék, hogy ha a
szusszanásos megállónál hátrafordulva akartam megörökíteni
valamit, azonnal elindult. Sebaj, lett belőle mozgó kép, olyan
igazán „művészies”.
Majdnem
szélcsendben lovagoltuk le a kiszemelt távot, kellemesen meleg
napsütésben, még a kesztyűt is lehetett nyugodtan mellőzni. Még
regélhetnék az abrakoltatásról, a csikókról és a barátságos
kutyákról, többfogásos étkezésről ami várt ránk, miután
talán valami zeneszó is elhangzott. De maradjon téma máskorra is,
mert így kerek, igazi élményről szólhatok. Jó helyen és jó
időben voltam Ivóban. Az emlékek között turkálva eszembe jutott
és megnéztem mit jelent izlandiul a „kvárdi”. Kvarc. Más
szóval „kvarcoltam”, de nem a bőröm bánja. Az a kis fájdalom
semmiség, a vigyorhoz képest.
Török
Zoltán